Adjunk, ne adjunk? Minden évben, ahogy közeledik az adóbevallás ideje, felmerül az emberekben a kérdés, melyik civil szervezetnek vagy alapítványnak adjuk az egy százalékot. Ha esetleg nem is gondolnák erre, a civil szervezetek és az alapítványok gondoskodnak arról, hogy tudjunk róla, hogy ők léteznek. Ahogy közeledik a határidő, egyre intenzívebben „tolják az arcunkba” a beteg gyerekek, hajléktalanok, éhező állatok képeit. Ilyenkor mindig rosszul érzem magam, mert anélkül is tudnám, hogy mennyi szerencsétlen sorsú ember vagy állat létezik, hogy ők erre emlékeztetnének. Ugyanakkor értem én a dolgot és az ambíciót, hiszen ebből, azaz belőlünk, az egy százalékokból élnek. S gyakran nem is rosszul. Hogy miért is vagyok ennyire cinikus? Mert annak ellenére, hogy tudom mennyire fontos a civil szervezetek munkája, nem múlik el úgy esztendő, hogy valamely, egyébként igen sok pénzt kezelő alapítvány körül ne legyen botrány, (lásd mentőautóval járó alapítványi elnök, ugye Balogh úr?). Átláthatatlan működés, követhetetlen pénzosztás, csókosok, barátok, barátnők… ők jól járnak. De az igazán rászorulók hol vannak?
Hogy ezt miért is írtam le? Mert ha folytatódik az elmúlt évek tendenciája, amely szerint egyre kisebb az egy százalékos felajánlásokból befolyó összeg, egy idő után azt vesszük észre, hogy a civil szervezetek a forráshiány miatt (miattunk?), elsorvadnak, megszűnnek. S akkor ki lesz az, aki ételt oszt a rászorulóknak, aki pokrócot visz a hajléktalanoknak, aki segít a beteg Balogh Pistikének? A civil szférára szükség van, ők a mi lelkiismeretünk, a társadalmi-szociális problémák csillapítói. Jó lenne, ha ezt az alapítványok vezetői is belátnák.
Ha esetleg valaki még mindig nem érti, hogy mi a probléma, vagy nem hallott az ügyről, akkor kattintson: http://index.hu/belfold/2013/12/17/sajat_mentoben_ulve_keruli_ki_a_dugot_a_gyermekrak_alapitvany_elnoke/
