Online marketinger

Ugye te is jártál már úgy, hogy beléptél az email fiókodba, ami tele volt olyan spam üzenetekkel vagy jobb oldalt felbukkanó hirdetésekkel, amelyek témája egy, az egyik barátoddal folytatott chat-es beszélgetés során hangzott el? Ugye ismerős a helyzet? Előfordult már veled az is, hogy a Linkedin-en olyan lehetséges ismerősöket hozott fel a kereső, akiknek 2-3 évvel ezelőtt küldtél egy emailt? Ha ismerős a szituáció, akkor biztosan feltetted a kérdést már magadban, akárcsak én is, hogy ez mégis hogyan lehetséges?

Sajnos ma már el kell fogadnunk azt a tényt, hogy bármi, amit az interneten csinálunk, annak nyoma van, s szinte minden kattintásunkat nyomon tudnak követni. Hová tűnt a privát szféra? Már nem létezik olyan fizikai vagy online hely, ahol ne találkoznánk hirdetésekkel vagy valamilyen befolyásoló, érzelmeinkre ható szöveggel, képpel? Ma már mindent tudnak rólunk. Ismerik a vásárlási szokásainkat, az érdeklődési köreinket, a barátainkat, a szerelmünket, az ellenségeinket, hiszen belelátnak a levelinkbe, Facebook üzeneteinkbe, követik az interneten hagyott lábnyomainkat. S most már ott tartunk, hogy azt is irányítani akarják, hogy mit vásároljunk, hova utazzunk, melyik cipőt vegyük meg, és így tovább. Az ehhez értő szakemberek remekül csinálják, hogy mindig egy olyan hirdetést, spam-et vagy hírt tegyenek a monitorunkra, amely fogyasztásra késztet bennünket, vagy legalább is a szikrát felébressze bennünk.

Korábban már írtunk arról a blogon, hogy a társadalom öregszik, s ezzel párhuzamosan változnak a célcsoportok is. A hirdetőknek más és más célcsoportok lesznek fontosak, s ehhez a tévéknek, rádióknak alkalmazkodniuk kell. Ezzel magyarázható az a lépés, hogy a TV2 célcsoportja már nem a 18-49 éves korosztály, hanem kiterjesztette azt a 18-59-es korosztályra. Természetesen erre a hírre az RTL Klub azonnal reagált, aki csak egy kommunikációs fogást lát a TV2 ezen lépésében, s ezzel csak a nézettségi adatokat szeretné kozmetikázni. Szerintem is lehet ebben igazság, de valóban el kell azt fogadni, hogy most már komolyan kell venni a 49-59 év közötti korosztályt is, amely közel 1,4 millió embert jelent, mivel ők azok, akik már megengedhetik maguknak, hogy többet költsenek magukra, hiszen jó esetben már nem kell hitelt törleszteniük, s a gyerekeik már kirepültek a családi fészekből.

 Apropó, gyerekek. A fiatalokat nézve is meg kell említenünk néhány változást. Hallottatok már a „mama-hotel, papa-bank” intézményéről?  Első hallásra viccesnek hangzik, de ha belegondolunk, a huszonévesek egy jelentős része közéjük tartozik! Hiszen a tanulási idő egyre inkább kitolódik, 24-25 évesen lépünk ki a munkaerőpiacra, s igen szerencsésnek kell lennünk ahhoz, hogy egyből egy jól fizető munkát kapjunk, vagy egyáltalán csak szerezzünk valami normális állást. Akinek ez nem sikerül, s nem tud a saját fizetéséből saját lábakra állni, kénytelen lesz továbbra is anyu főztjét enni, s apu pénzéből élni. Vagyis nem tanulunk meg időben felelősséget vállalni, nem alapítunk családot 25 évesen, nem kötelezzük el magunkat időben, nem veszünk lakást, autót, vagyis nem teremtjük meg az egzisztenciánkat. A szociológia ezt nevezi posztadolenciának, amely időszak a serdülőkor és a felnőttkor közé ékelődött be, amikor is már élhetnénk felnőttként, de szociológiailag erre még nem vagyunk felkészülve.

Ezeket a jelenségeket a hirdetők és a média nem hagyhatják figyelmen kívül. Többnyire csak az idősödő társadalomról, s az aktív 50-esekről esik szó, de nem szabad megfeledkezni a 20-as éveik közepén, s végén járó fiatalokról sem, akik nem azt a fizetőképes keresletet jelentik, mint 10 éve, hanem részben még mindig a szülők pénzét költik, s motiválatlanul sodródnak az árral.

Olyant már sokszor láttunk és olvastunk a bulvárújságokban, hogy egy celeb részegen vezetett, balhézott egy szórakozóhelyen, megverte az élettársát, és így tovább. Ezekhez hozzá vagyunk szokva sajnos. Habár lehet, hogy kevesebben vagyunk abban a táborban, akik ezt így gondolják, hiszen nem ok nélkül képes annyi bulvárújság fenntartani magát. Emberek tízezrei isszák a szavaikat, talán azért mert így elfelejthetik a saját problémáikat, vagy mert más élete mindig érdekesebb mint a sajátunk, nem tudom, de ez igazából nem is zavar. Mindenki azt olvas, ami neki tetszik.

Ami igazán felháborító, az az, amikor egy ilyen újság főszerkesztője azt nyilatkozza, hogy tisztában van azzal, hogy élősködnek egy válságokat megélő színészen, énekesen, még csak nem is egy buta celeben, hanem egy művészemberrel teszik ezt, aki letett már valamit az asztalra. Csak hogy világos legyen, hogy mi váltotta ki a felháborodásomat: egy híres cseh énekesnő a vonat elé vetette magát a napokban. Azt azért el kell mondani, hogy voltak problémái a magánéletében és az alkohollal is. Szóval öngyilkos lett. Sajnos elég gyakran hallunk ilyenekről, de arról azért nem, hogy az újság főszerkesztője is bevallja, hogy ők is felelősek az énekesnő haláláért. Azzal, hogy őt megalázzák, méltóságától megfosztják emberek ezrei előtt, előre hozták az énekesnő közelgő halálát. Ezek a gondolatok a főszerkesztő hölgy szájából hangzottak el. Nem is értem, hogy képes valaki csak a pénzért ilyen embertelen lenni.                                                                                                 

Miért kell, hogy a média ilyen hatással legyen az életünkre? Azt még el tudom fogadni, hogy reklámokkal bombáznak minket, hogy befolyásolják a fogyasztási szokásainkat, de az, hogy emberek életét tegyék tönkre, hogy megalázzák őket, azt már nem tudom elfogadni. Vagy lehet, hogy ez nem is a bulvárújságok hibája, hanem az embereké, mert megveszik és olvassák ezeket?

Rasszizmus – nap mint nap találkozunk ezzel a társadalmi problémával. Lehetsz mérnök, orvos, fodrász, pék, sportoló vagy politikus, ha más vagy mint a többség, akkor azt tudatni fogják veled. A hétvégén történt az a "vicces" eset, amikor Dani Alvesnek, a Barcelona egyik legjobb, ám színesbőrű focistájának egy szögletrúgás előtt bedobtak egy banánt. Intelligens emberként nem hőbörögni vagy káromkodni kezdett, amivel csak a rosszakarók véleményét támasztotta volna alá, hogy ő alacsonyabb rendű, mint a társai, hanem viccet csinált a helyzetből. Ugyanis sokunkat meglepve, fogta a banánt, meghámozta, majd a felét megette. A meccs végén pedig megköszönte a banánt a „jóakarójának”, ami energiát adott neki a mérkőzés megnyeréséhez.

Az esetet látva be kell vallanunk, hogy nem sokan lettünk volna, akik ilyen humorral reagáltak volna az esetre. Képzeld csak el, hogy hány ember kinevet téged, amikor véletlenül összetollazod az arcod, vagy elkenődik a szemfestéket. Neked is rosszul esik, nem? De akkor mit érezhet egy színesbőrű, aki élete végéig színesbőrű marad, te viszont egy perc alatt lemoshatod magadról a tintát vagy a szemfestéket? Te beletörődnél abba, hogy kinevessenek és csúfoljanak, vagy a rosszindulatból viccet csinálnál, mint Dani Alves?

Szerencsére a média és az internet által több tízezer emberhez jut el egy ilyen tettnek az üzenete, s a sok ellenséges ember mellett jó látni, hogy sokkal több ember ítéli el az ilyen akciókat.

Nemrég olvastam egy kutatást arról, hogy azok, akik nem aktívak a Facebookon, vagy nem posztolnak naponta képeket magukról, s nem csekkolnak be minimum egy helyen napközben, szürkébbnek és magányosabbnak érzik magukat azoknál, mint akik ezt folyamatosan teszik. Őszintén szólva, eléggé felháborított ez az eredmény, s nem is értem, hogy lehet valaki olyan „butácska”, hogy ehhez méri, hogy ő mennyire színes egyéniség, vagy hogy mennyire társasági ember.

Ha megnézem a saját profilom, akkor én sem vagyok egy gyakran posztoló felhasználó, s ez mégsem jelenti azt, hogy én egy otthonülő, magányos lány lennék. Csupán arról van szó, hogy az élményeimet megtartom magamnak és a barátaimnak. Aki úgy gondolja, hogy ettől kevesebb lenne, akkor az vegye a kezébe a telefonját, s nézze meg, hány üzenetet küldött vagy kapott a barátaitól az elmúlt héten, hány barátja hívta fel őt vagy éppen ő hányukat hívta fel, s hány képet készített telefonjával az együtt töltött délutánokról, estékről. Ha ez kb a nullával lenne egyenlő, akkor valóban egy otthonülős emberről lehet szó (ami nem feltétlenül baj amúgy sem), de ha ezekből jó párat talál, s ezek mosolyt csalnak az ember arcára, akkor azt hiszem, nincs miért szürkébbnek vagy kevesebbnek éreznünk magunkat azoknál, akik igencsak aktívak a Facebookon. Hihetetlen, hogy mire képes a Facebook!!!

Nemrég írtam egy bejegyzést a civil szervezetek iránti bizalmatlanságunkról. Lehet, hogy ezt látta néhány politikus és alapítványvezető, akik erre felbuzdulva szigorították az alapítványokra vonatkozó jogszabályokat? S még arra is hajlottak, hogy egy „klubot” alapítsanak azon alapítványokkal, akiknél a hitelesség és az átláthatóság a működési alapelvek közé tartozik? Egy erről szóló cikket olvasva a hvg.hu oldalon nem tudtam eldönteni, hogy ezt most elhiggyem vagy ez megint egyfajta megtévesztés, s csak a jótékonykodni kívánó emberek jó szándékát használják ki, hogy újabb házat építsenek az alapítványok vezetői? Attól, hogy az alapítványok aláírják, hogy ők a hitelesség, az átláthatóság és a törvényesség kritériumainak megfelelve működnek, valóban így is lesz ez? És csodálkozva felteszem a kérdést: eddig ez nem így volt??? Vagy ha én ezt az Etikai Kódexet nem szeretném aláírni, mint alapítvány, mert ezt önámításnak találom, akkor az alapítványomat már átláthatatlannak és törvénytelennek ítélik meg?

Úgy gondolom, hogy az emberek negatív hozzáállását a témához a média még jobban megerősítette. Néha úgy érzem, hogy az internet és az újságok, rádiók vagy a tévé a jó szándékból is valami rosszat hoznak ki. Hiába közöl egy alapítvány egy cikket arról, hogy milyen jót tett néhány beteg gyereknek, rászorulónak stb., az internetes hírportáloknak vagy a Facebook erejének is köszönhetően már szinte csak a negatív példák lebegnek a szemeink előtt, s valami rosszakaró azonnal publikál valami kompromittálót az adott alapítványról, amire mi persze azonnal ráharapunk. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ez az emberekben megszilárdulni látszó negatív hozzáállás minek is köszönhető!    

Hallottatok már az OPAL-ról? Nem, nem az ásványra gondolok, hanem arra a fogyasztói rétegre, akik a mai gazdaságban jelentős piaci erőt képviselnek. Ők az Older People with Active Lifestyle. A csoport elnevezéséből kiderül, hogy idősebb emberekről van szó, jellemzően 60 év felettiekről. A XXI. század elöregedő társadalmaiban (a probléma nem csak Magyarországon van jelen) igen fontos és egyre nagyobb csoport képviselői olyan idősödő emberek, akik aktív életmódot folytatnak, mely jelentheti a nyugdíj melletti munkát, a sportolást, a turizmusban való aktív részvételt és egyéb tevékenységeket. A régi motorosokból álló új (és egyre növekedő) fogyasztói réteg igényeinek kielégítésére egyre nagyobb figyelmet fordítanak például a turizmusban, hiszen a turisztikai szakemberek felismerték, hogy az általában magas minőséget, sokrétű programokat és különféle szolgáltatásokat kereső vendégek vásárlóereje magas, tehát az igénybe vett szolgáltatásokért akár magasabb összeget is hajlandóak kifizetni. Ha azonban az OPAL képviselői hajlandóak a turizmusra költeni, akkor minden bizonnyal más gazdasági szektorokban is aktivizálhatnánk ezt a fogyasztói csoportot, új termékeket és szolgáltatásokat kialakítva új keresletet teremthetnénk. A téma fontossága magáért beszél, a világ minden táján kiemelten fontos elősegíteni, hogy ne csak a turizmusban, hanem minél több területen aknázzuk ki az OPAL piaci erejét. Mindez sokrétű piackutatást, termékfejlesztést igényel, valamint szükség van a jelenleg tevékenykedő szakemberek továbbképzésére, illetve megújult szemléletű, célirányos oktatásra is, hogy a jövőben újabb és újabb irányokat keresve tovább fejlődhessen a termék- és szolgáltatás piac.

Vajon mi lesz 2060-ra? Futurisztikus építmények, csillogó felhőkarcolók, jólét és gazdagság? Vagy nem... Ha megnézzük a KSH animációját, elgondolkodhatunk, hogy vajon hova vezet például az, hogy a gyermekvállalás egyre később, sőt sok esetben egyáltalán nem következik be a párok életében. A probléma több összetevőből áll, talán a két legfontosabb ok a karrierépítés és a megélhetési gondok. A két ellentét élesen elkülönül egymástól. Az egyik csoport éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy saját és munkája alapján valamilyen formában a társadalom jövőjét építse, miközben a sajátja szép lassan elillan. A másik csapat valószínűleg szintén rengeteget dolgozik, ami még mindig nem elég és vagy vár az anyagi biztonság megteremtésére vagy csak próbálkozik legalább a közelébe kerülni. Lényeg, hogy egyre kevesebb baba születik, ami oda vezet, hogy az 1950-es évek környékén szép számban születettek egyre korosodó rétegét szinte napról napra kevesebben próbáljuk eltartani. Mi lesz azonban ennek a következménye? És hogyan hat mindez a XXI. századi marketingre?

A fogyasztói igények változnak. Egyre inkább a rohanó, megélhetésük után futó fogyasztók stresszes és mozgékony életmódját kell kiszolgálni. Mivel ez mindenkiben más és más igényeket formál, így a jövőben törekednünk kell a személyre szabott, egyedi megoldások széles skálájának kialakításában. Így képesek lehetünk kiszolgálni mind a fiatal, mind pedig a gyorsforgalomiról lekanyarodó, nyugodtabb vidékre igyekvő, békére vágyó időseket. Ámde ki tudja mit hoz a jövő? Lehet, hogy ez a trend is egy pillanat alatt megváltozik. Elképzelhető, hogy pár év múlva társadalmi változás következik be és ismét a pelenkaipar lesz a húzóágazat...

Adjunk, ne adjunk? Minden évben, ahogy közeledik az adóbevallás ideje, felmerül az emberekben a kérdés, melyik civil szervezetnek vagy alapítványnak adjuk az egy százalékot. Ha esetleg nem is gondolnák erre, a civil szervezetek és az alapítványok gondoskodnak arról, hogy tudjunk róla, hogy ők léteznek. Ahogy közeledik a határidő, egyre intenzívebben „tolják az arcunkba” a beteg gyerekek, hajléktalanok, éhező állatok képeit. Ilyenkor mindig rosszul érzem magam, mert anélkül is tudnám, hogy mennyi szerencsétlen sorsú ember vagy állat létezik, hogy ők erre emlékeztetnének. Ugyanakkor értem én a dolgot és az ambíciót, hiszen ebből, azaz belőlünk, az egy százalékokból élnek. S gyakran nem is rosszul. Hogy miért is vagyok ennyire cinikus? Mert annak ellenére, hogy tudom mennyire fontos a civil szervezetek munkája, nem múlik el úgy esztendő, hogy valamely, egyébként igen sok pénzt kezelő alapítvány körül ne legyen botrány, (lásd mentőautóval járó alapítványi elnök, ugye Balogh úr?). Átláthatatlan működés, követhetetlen pénzosztás, csókosok, barátok, barátnők… ők jól járnak. De az igazán rászorulók hol vannak?

Hogy ezt miért is írtam le? Mert ha folytatódik az elmúlt évek tendenciája, amely szerint egyre kisebb az egy százalékos felajánlásokból befolyó összeg, egy idő után azt vesszük észre, hogy a civil szervezetek a forráshiány miatt (miattunk?), elsorvadnak, megszűnnek. S akkor ki lesz az, aki ételt oszt a rászorulóknak, aki pokrócot visz a hajléktalanoknak, aki segít a beteg Balogh Pistikének? A civil szférára szükség van, ők a mi lelkiismeretünk, a társadalmi-szociális problémák csillapítói. Jó lenne, ha ezt az alapítványok vezetői is belátnák.

Ha esetleg valaki még mindig nem érti, hogy mi a probléma, vagy nem hallott az ügyről, akkor kattintson: http://index.hu/belfold/2013/12/17/sajat_mentoben_ulve_keruli_ki_a_dugot_a_gyermekrak_alapitvany_elnoke/

Jópár társadalmi réteg létezik, amit sem mint egyetemre járó hallgató, sem mint dolgozó nő, nem ismerek. Vagy azért, mert nálam sokkal magasabban, vagy azért, mert sokkal alacsonyabban helyezkedik el a társadalmi ranglétrán. Természetesen vannak ötleteim a sajátosságaikra vonatkozóan, azonban újra és újra rádöbbenek, valójában nem értem igazán azokat a világokat, amikben még nem jártam. Ilyen például a 13 éves A. világa, amiről a Velvet cikkében olvastam az imént. A kislány mélyszegénységben élt édesanyjával, majd szép lassan beszippantotta a gépezet és prostituálttá vált. Mindez nyomonkövethető volt a Facebook-on, amit a kislány egyfajta szex honlapként és egyben üzenőfalként használt. Élelmes, nem? Végülis mire használta a közösségi oldalt? Reklámozásra. Saját "vállalkozásának" népszerűsítésére és a fogyasztókkal való kapcsolattartásra. Jól csinálta, nem? Tehetséges kis marketing szakember veszett el benne, épp csak az a gond, hogy az Ő szolgáltatása nem csak társadalmilag elítélt, de önpusztító is. Szomorú belegondolni, hogy ez a kislány, akinek még javában a babáival kéne játszania és Anyu smink készletét próbálgatva kéne billegnie a tükör előtt, ehelyett a férfiakkal játszik piszkos játékokat, a smink számára munkaeszköz, és az utcán sétálva, vagy épp a profiljára feltöltött fotókon illegeti magát. Vajon Ő hogyan látja a világot? Ez a karrier ugyanolyan elégedettséggel tölti el, mint engem az enyém? És vajon, ha egymás mellett fogunk egyszer vásárolni a boltban, mint látok majd a kosarában? Eléri Őt a "normális", "mindennapi" világ marketing tevékenysége? Hiszen csak megtanulta valahonnan, hogy hogyan kell alkalmazni a közösségi oldalakat... Úgy gondolom, hogy furcsa, kifacsart és rendkívül groteszk módon mégiscsak vonható párhuzam kettőnk világa között. Csak a szintek, az értékek, a gondolkodásmód és az egymásról alkotott véleményünk különbözik. De egyébként ugyanarra vágyunk egy egymás mellett létező, mégis oly különböző világban, épp csak a megvalósítási mód és az értékrend más.

A kapcsolódó Velvet cikket Te is elolvashatod itt.